Termékmonitor

Adat és információvédelem
Elektronikus jelzéstechnika (135)
Gépjárművédelem
Kommunikációtechnika
Mechanikus biztonságvédelem
Szolgáltatások
Tűzvédelem technika (5)

NATO

A NATO BIZTONSÁGPOLITIKAI MEGKÖZELÍTÉSBEN LÉTREJÖTTÉNEK ELŐZMÉNYEI, OKAI, CÉLJA ÉS FOLYAMATA BIZTONSÁGPOLITIKAI ÉRTEKEZÉS

DR. FÁBIÁN PÉTER TANULMÁNYA 

ABSZTRAKT – A 70 éves születésnapjára készülő NATO világunk legnagyobb és legidősebb katonai, stratégiai és védelmi szövetsége, életre hívásának célja a védelem biztosítása volt tagjai számára a volt Szovjetunió katonai képességéből eredő potenciális fenyegetés ellen. Jelen értekezésemben arra teszek kísérletet, hogy bemutassam a történelem síkján keresztül társadalmi és gondolati fejlődés milyen folyamatai, eseményei és azok mely összefüggései eredményeként született meg a háború elutasításával a béke biztosításának ígénye és annak eszközeként a nemzetközi relációban a katonai szövetségek, majd a maga a NATO gondolata. 

1. BEVEZETÉS Az életösztön az emberi lény vele született, eredendő tulajdonsága, azon tulajdonság amely alapján fajunk mindig a biztonságra törekszik, létének természetes védelmére. Így maga a harc, küzdelem a túlélésért, az élelemért vagy állatokkal, esetleg másik emberrel, természetes életreflex, amelynek biológiai alapjai vannak.

A történelmi fejlődés során eljött az idő amikor már a harc kollektív szintre lépett és nem a közvetlen biológiai szükségletek kielégítése volt a cél. Így született meg a háború. A háborúk és hadviselés szinte egyidős az emberiséggel, történelmünk része és velejárója. A hadtudomány önálló tudományág lett, a hadiipar, haditechnika fejlődése, fejlesztése a legnagyobb mozgatórúgója volt a tudomány- technikai fejlődésnek.

A háborúk mindig érdekek érvényesítése, értékek védelme mentén kialakult konfliktusok miatt törtek ki. Természetesen minden háború egyszer véget ér és a béke általában átrendezi, de minden esetben módosítja a korábbi erőviszonyokat, azonban nem mindig oldja meg a konfliktust vagy éppen megteremt egy újat, felerősít egy gyengébbet. Így alakulhattak ki egy értelmetlen, véget nem érő spirálban azok a konfliktusok is amelyek a 2 világháborúhoz is vezettek. A közös értékek, célok és azonos érdekek védelmére számtalan katonai szövetség, együttműködés jött már létre, mégis a történelem során legmeghatározóbb a NATO. Születése és annak körülményei fel is tárják ennek okait. 

2. TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK ÉS ÖSSZEFÜGGÉSEK A klasszikus háborúk idején a harc a katonai tevékenységhez kötődött. Lovagok, harcosok, zsoldosok feladata és élete volt. Az alkalmazott hadászati, harcászati eszközök pusztító kapacitása véges volt, szignifikánsan az ellenséges hadsereg személyi állományában és haditechnikájában tudott kárt okozni, és sok esetben a háború maga egy ütközet volt. A háború a nemzetközi érdekérvényesítés társadalmilag is elfogadott formája volt.

A háborúk célja a hatalom kiterjesztése volt, terület és befolyásszerzés, nem pedig az ellenséges nemzet vagy nép totális megsemmisítése.

Napóleon zsoldoshadsereg helyet már a lakosságra és a teljes államszervezetre kiterjesztette a háborút és egy tömeghadsereget hozott létre. Ezzel párosult, hogy a XIX. század végén olyan műszaki, technikai fejlődési ugrás jellemezte a hadiipart, amely révén a fegyverek kapacitása, hatásfoka, pusztítóereje, hatótávolsága a korábbiakénál soha nem látott mértékben javult és fejlődött. Így a polgári lakosság is célpontá vált egy háborús incidensben.

A hadviselés igen erős, komoly technikai, műszaki támogatást ígényelt, amely békében a tudományos élet, a műszaki értelmiség és hadiipari fejlesztés közötti átjárást megnyitotta és kiszélesítette. Háborús időszakban pedig az ipari üzemek háborús célú termelését eredményezte.  Háborús taktikáról már az ókorban is tesznek említést írásos emlékek, de sokáig a győzelmet inkább a hadvezér felkészültségének tekintették. Később azonban létrejöttek a világ minden pontján a katonai iskolák. A háborúzás, harcászat módszertanilag és struktúráját tekintve is tudományos alapokra helyeződött, oktatott ismeretanyaggá vált, amely elindította önfejlesztő folyamatának exponenciális gyorsulását. Az új katonai stratégiák már tudatosan vették számba célpontként a polgári lakosságot, ipari létesítményeket, hadi utánpótlást biztosító infrastruktúrákat. 

Ennek okán számtalan önálló de egymást erősítő tényező volt amely révén kialakult az un. totális háború fogalma, amely az I. és II. Világháborúban teljesedett ki és azt követően vett – álláspontom szerint – fordulatot, és amelynek elméletét Ludendorff tábornok nevéhez köthetjük: „A totális háború, mely nemcsak a fegyveres erők ügye, hanem a háborút folytató országokban minden egyes ember életét és lelkét közvetlenül érinti, … a lakosság növekvő számának következtében bevezetett általános hadkötelezettség, és az egyre nagyobb megsemmisítő hatású harceszközök eredményeképpen született.” 

A XIX. és a XX. század fordulóját a német–orosz ellentét mentén létrejött 2 szövetségi érdekkör közötti feszültség és kisebb katonai összecsapások jellemezték, s a nemzetközi konfliktusok katonai erővel történő megoldásának társadalmi elfogadásának töretlensége.  Ez vezethetett az 1914-ben kitört háborúhoz, amely maga is, annak előzményei és lezárása – álláspontom szerint is – történelmileg, politikailag, stratégiailag is a legmeghatározóbb és legtanulságosabb folyamata a világ történelmének és közvetlen öszszefüggésben van a NATO létrehozásával. ¦ Önmagában, a háború megindítása hibás katona stratégiai döntés eredménye, amely rávilágított, hogy a katonai vezetésnek a jővőben más struktúrában kell a harcászati információkat beszerezni, értékelni, elemezni, felhasználni. ¦ A társadalom támogatása nélkül nem tud egy nemzet sem háborút nyerni, sem háborúzni. Az I. Világháború időszakában az érintett államok, szövetségek, de globálisan az Emberiség még nem volt a szocializációs fejlődés azon fokán, hogy elutasítsa a fegyveres érdekérvényesítést, s ezzel az értelmetlen pusztulást. Azt sem ismerte fel, hogy a technikai fejlődés miatt, korábbiakban soha nem látott és el nem képzelhető mértékű áldozatokkal fog járni a háború. ¦ A már említett haditechnikai fejlődés elért egy olyan mértéket, amely képes volt az alapjait megteremteni a további, olyan szintű fejlesztéseknek, amelyek a 2. Világháborúra teljesedtek ki és a tömegpusztító fegyverek megalkotását is eredményezték. Globális műszaki innovációs megközelítésben – véleményem szerint – a technikai szingularitás felé konvergáló írányt vett fel a technológiai fejlődés.

Az USA mint politikai, katonai tényező megjelent Europában és a béketárgyalások „megmondóembere” lett.  

A háborút lezáró békefolyamatok során visszaköszönt a mondás: „A történelmet a győztesek írják.” A béke nem hozott békét, csak szüneteltette a fegyveres harcot. (Nem véletlenül hívják a „második 30 éves háborúnak” az 1914–1945 közötti időszakot.) A konfliktusokat kiváltó körülményeket nem kezelte, azokat nem oldotta fel, szinte determinálta egy újabb, még nagyobb szabású igazi totális háború kitörését, amely a felgyorsult haditechnikai fejlődés révén akár végzetes eredménnyel is tudott volna zárulni a Föld népei számára, akik a továbbgyűrűződő és hatványozottan felgyülemlett történelmi sérelmeiket továbbra sem tudták félretenni. Képtelenek voltak társadalmilag, szocializáció szintjén lépést tartani a technikai fejlődéssel, ami okán a II. Világháború már 5x annyi áldozattal járt, mint az I. 

A fentiekben felsoroltakkal együtt az I. Világháború előzményei, maga a háború és annak lezárása szükségképpen kezdőpontja volt egy olyan fejlődési és átalakulási folyamatnak és írányvonalnak amely révén a politikai, katonai, stratégiai gondolkodás a II. Világháborún keresztül eljutva a hidegháborúig, felismerte, hogy a nemzetközi konfliktusok megoldásának nem eredményes és a jővőben nem is elfogadható eszköze a háború. Új értelmet nyert a biztonság fogalma, amely csak erős, szövetségi rendszerben, egymásra utalt nemzetek és államok között tartható fenn, folyamatosan biztosított, kiegyensúlyozott gazdasági és katonai erőtérben. A II. Világháború utolsó évében és a béketárgyalások során már fellelhető volt, a későbbiekben kialakuló, 2 pólusú világrend víziója és lehetséges keretei is. Így az is, hogy Európa megosztottá válhat, politikailag, gazdaságilag, ideológiailag.

A most már – a háború teljes elutasításával – megkívánt béke, csak olyan körölmények között tud létrejönni és megvalósulni amely képes kezelni a kialakulandó új világrend kihívásait. A francia-olasz-benelux-német vonal képviselői a gazdasági tömörülésben látták közös szövetségük lehetőségét, és hozták létre a mai EU alapját jelentő gazdasági közösségeiket, amelyek alapvetően az érintettek közötti minden további fegyveres, háborús konfliktus lehetőségének gazdasági alapon történő kölcsönös elutasítása céljából születtek.

A létrejött és később bövülő szövetség tagjai kezdetben nem lehettek a kialakuló „keleti blokk” tagjai. A megkívánt világbéke – és a háborúk borzalmainak tanulságai alapján felismert szükséges, új – nemzetközi – és emberjogi normák nemzetközi érvényesítése céljából 51 alapító részvételével létrehozták az új, 2 pólusú rendszer keretein átívelő legnagyobb nemzetközi szervezetet az ENSZ-t, amelynek alapító tagjai azonban nem lehettek a háború vesztes országai. Egyértelműen látható, hogy a korábbi és háború lezárásával esetlegesen kialakult új sérelmek, politikai, ideológiai ellentétek ellenére is teljes körű nemzetközi „összefogás” kezdett kibontakozni egy újabb totális háború elkerülésének és a béke biztosításának céljából. A béke vágya nem jelentett azonban mást, mint annyit, hogy az ellentétes érdekű, vagy más ideológiával rendelkező politikai ellenfelek célja már nem a katonai erővel történő legyőzése a másiknak, hanem annak távoltartása a háborútól.

bizalom továbbra sem alakult ki és nem szűnt meg a szembenállás. Az erősődő Szovjetuniótól való félelem, a másik oldalon a nyugati világ értékrendjének hatásától való aggodalom gerjesztette, kölcsönös ellenségképen alapuló relációban, a szembenállók a kölcsönös elrettentésen alapuló status quo irányába terelték katonai stratégiáikat. Azaz a katonaság, már nem csak egy háborúra tartogatott és felkészített szervezet lett, hanem a mindennapok része, a béke szükséges és alapvető feltétele és biztosítéka! Ennek céljából jól szervezett, meghatározó vertikumú katonai, véd- és dacszövetségek létrehozásáról döntöttek, amely olyan katonai potenciállal rendelkezik, hogy képes tagjait bármilyen támadástól, pusztán erejéből származó visszatartó erő révén preventíven is megvédeni. Ennek keretében jött létre előbb a NATO, majd válaszként a Varsói Szerződés, és lettek a 40 évig tartó hidegháború és értelmetlen fegyverkezési verseny operatív végrehajtói is! 

3. A NATO SZÜLETÉSÉNEK KÖZVETLEN ELŐZMÉNYEI, KÖRÜLMÉNYEI ÉS OKAI

Az Észak-atlanti Szerződést – az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Alapokmányának 51. cikkelye alapján dolgozták ki, 1949-ben írták alá. A jogforrás deklarálja minden független államnak az egyéni vagy kollektív védelemhez való jogát. A szövetség célja „békés, baráti kapcsolatok előmozdítása a térségben.”

„A Szerződés aláírásának idejében a NATO közvetlen célja az volt, hogy védelmet nyújtson tagjainak a volt Szovjetunió politikájából és egyre növekvő katonai képességéből eredő potenciális fenyegetéssel szemben.” A Szerződés létrehozásakor nem volt prognosztizálható, hogy ilyen léptékű szervezetté fejlődik, amilyen lett. Az alapgondolat az volt, hogy „az észak-atlanti térség, az Atlanti-óceán északi részét határoló, azonos értékeket képviselő országok életbe vágó közös érdekekkel rendelkeznek, melyeket békeidőben is intézményesen képviselniük és védeniük kell.” 

Bár a NATO létrejöttét a II. Világháború utáni szovjet terjeszkedéstől való nyugati aggodalomhoz kapcsoljuk, valójában annak alapgondolata Trygve Lie volt norvég miniszter nevéhez füződik, aki már 1940-ben javaslatott tett egy „atlanti biztonsági szövetség” megvalósítására, amely nem csak politikai, hanem gazdasági és biztonsági együttműködést jelentett volna, az egész észak-atlanti térségben, ide értve USA-t, az Egyesült Királyságot és Norvégiát, Izlandot is. Norvégia történelme során mindig semleges volt és sosem kötelezte el magát, egy ilyen szövetség létrehozása markáns változás lett volna az ország politikájában, de a korabeli nyugat számára is radikális újításként volt értékelhető. 

Norvégia részéről a függetlenségének feladását jelentő javaslat gondolata keserű tapasztalatra épült (német megszállás), azonban annak pozitív fogadtatása a brittek részéről, már inkább bölcs politikai előrelátás és helyzetértékelés volt. Franciaország elfoglalásával az európai biztonság eléréséhez szükséges egyensúlyt a szigetország nem volt képes már önmaga biztosítani, szüksége volt az USA aktív közreműködésére, ahogyan az I. Világháborúban is.

Továbbá egy ilyen szövetség keretében az angolszász hatalmak érdekeit a többi kisebb európai országgal kapcsolta volna össze, amely rendszer képes lett volna megakadályozni, hogy önálló hatalom egyoldalú törekvéseket érvényesítsen. Nem utolsó sorban képes lehetett volna akár a „német problémát” is kezelni, ha a 2 világháborúért felelős állam is sikeresen integrálásra kerül egy ilyen hatalmi egyensúlyt jelentő közösségbe. A gondolat tekintetében aztán 8 évig érdemben nem történt előrelépés. Ennek oka részben, hogy az USA és a Szovjetunió belépése a háborúba új erőviszonyokat eredményezett, illetve azok folytán az aktuálpolitika más feladatokkal volt elfoglalva.

Másrészről pedig a háború utáni időszakra előretekintve, az USA további, európai szerepvállalása nem tűnt realisztikusnak.  Az 1948. március 17-én aláírt Brüsszeli Szerződésről Truman elnök úgy nyilatkozott, „a szerződés megérdemli az Egyesült Államok teljes támogatását.” Ez alapján azonban senki sem értett akkor konkrét amerikai részvételt, hiszen Washington elnök híres búcsúüzenetétől kezdve az USA „zavaros szövetségekbe” nem bonyolódott bele, főleg békeidőben.  A brit befolyás és a térség egyensúlyát szavatolni képes hatalom azonban a század elején gyengülni kezdett, a történelem megmutta, hogy az amerikai/ angolszász érdekekkel egyező gazdasági és társadalmi berendezkedés megóvása és fenntartása céljából szükséges lehet az USA esetenkénti beavatkozása. Ez már önmagában is a puhulását jelképezte az Államok külpolitikáját jellemző tradicionális izolacionizmusnak, amely a Szovjetunió erősődésével újabb irányvonalat vett és további aktív szerepvállalásra ösztönözte az USA külpolitikáját, a számára kulcsfontosságú európai kontinensen, immár békében is. 

Ezt jól páldázza a békeszerződések kialakításában és a külügyminiszteri értekezleteken való eredményes közreműködés, gazdasági tekintetben pedig maga a Marshall-terv.  Azonban az USA aktivitása szegmentált volt és az érintettek részéről ideiglenesnek tervezték. Ezt igazolja a Truman-doktrína is amely nélkülözi az európai, illetve transzatlanti regionális dimenziót, kizárólag Törökország és Görögország felé irányuló szovjet fenyegetést kívánta elhárítani. További akadály volt a jogalap is, ami békében az Egyesült Államok részére lehetővé tette volna a kötelezettségvállalást vagy a szövetségi részvételt. 1948 nyarán a Vandenberg-határozat feloldotta ezt azt akadályt, az akkori republikánus többség és a demokraták között, a szovjetelleneség egységesítő hatásaként létrejött külpolitikai célú konszenzus alapján kezdődhettek meg az Észak-atlanti Szerződést előkészítő tárgyalások.  Amint dolgozatom első részében taglaltam, egy konfliktus megoldása vagy „csillapodása” újabbat teremthet vagy rávilágíthat egy korábban nem anynyira feltünő másikra.

Ahogyan azt is, hogy a konfliktusok mindig érdekek és értékek mentén keletkeznek. A háború fordulópontjától megnyílt az esély annak lezárására, azaz egy konfliktus megoldására, ezzel együtt egyre világosabbá váltak a szövetségesek és a Szovjetunió közötti érdekek és értékek, ambíciók közötti eltérések. Az angolok, majd az USA is felismerte, hogy nem lesz felhőtlen a viszony a szovjetekkel. A fenti körülmények ellenére az együttműködés még a háborút követően sem szakadt meg, a nyugati oldalról megjelentek és erősödtek azok a hangok és a külpolitikában azok a törekvések amelyek nem nézték jó szemmel a szovjet ideológiát, annak térnyerését, s ezek feltartóztatását célozták meg. 

Értelmezésem szerint a Brüsszeli Szerződés maga is már a szovjet veszély látens szellemében jött létre, igaz nem rendelkezett sem a valós elrettentő erővel, sem a hatékonysággal, az USA, Skandinávia távolmaradása miatt.  Az 1948-ban lezajlott kommunista hatalomátvétel Csehszlovákiában a nyugati országok számára a Hitler–Sztálin párhuzam vízióját teremtette meg, inspirálva őket egy hatákonyabb összefogásra, amely képes megállítani a szovjetek további érvényesülését és erősödését.  Az Egyesült Államok Európából való kivonulásának gondolata aktív lépésekre ösztönözte a diplomáciát, ennek keretében született a brit javaslat egy szélesebb európai szövetségről, amelyhez az USA is csatlakozik.

A felvetés megosztotta az amerikai politikát. Egyes nézetek szerint elegendő lett volna az USA egyfajta segítő, támogató szerepe egy későbbiekben létrehozandó európai unió számára. A csehszlovák események és további szovjet külpolitikai megnyilvánulások viszont növelték azok táborát akik egy szorosabb amerikai–európai deal szükségességét látták. Ennek alapján hatékony titkos egyeztetések történtek az amerikaiak, a kanadaiak és a brittek között.  Alapvető kérdések tekintetében nagyon gyors megegyezés született, ide értve a sarkalatos ötödik cikkelyt is. A meghívandó országok tekintetében az elfogadott javaslat így rendelkezett: Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Írország, Olaszország, Portugália, Norvégia, Svédország, Dánia és Izland, valamint fenntartásokkal, de meghívandónak tekintették Nyugat-Németországot, Ausztriát és Spanyolországot is. 

4. A TÁRGYALÁSOK

A titkos tárgyalásokat követően elegendő volt 4 hónap, hogy az USA belső vitáit lezárja és egységes állaspontot alakítson ki, így júliusban meg tudtak kezdődni a konkrét előkészítő tárgyalások. A július 6-án a Brüsszeli Szerződés öt tagja, valamint Kanada és USA megkezdte az egyeztetést. Az Egyesült Államok nem kívánta ráerőszakolni magát Nyugat-Európára, ez inkább európai törekvés volt. Az amerikai érdek inkább európa nagyobb szerep- és tehervállalásra való ösztönzése volt. 

A tárgyalásokat 3 kérdéskörre füzték fel: ¦

A.: A szerződés területi érvénye: Egységes döntés született, hogy a korábban felmerülő 3 részes regionális lehetőség helyett nem a Brüsszeli Szerződés átalakítása jelenti a megoldást, hanem egy teljesen új szervezet. Ebben a formában BSZ tovább létezhetett, mint tisztán európai védelmi közösség. Geopolitikai okokból Svédország és Írország jelezte távolmaradási szándékát a szervezettől. A tagsági tekintetben végül az a döntés született, hogy sem Spanyolország sem Nyugat-Németország bevonása nem reális még. Azonban a nem atlanti Olaszország felvétele precedenst teremtett, megalapozva az ötvenes évek elején, Görögország és Törökország csatlakozási lehetőségét. Grönland (dán birtok) az Azori-szigetek (Portugália) amely az Atlanti-óceán északi részét délről és északról lezárta. Ezen geostratégiai tényezők amelyek Dánia és Portugália szerepét erősítették a szövetségben.

B.: A tagsági jelleg: Felmerült a gondolat, hogy kivételes tagsági formákat is biztosít a szövetség, továbbá adott esetben a társulásnak különleges formáját, kikerülendő vagy feloldandó pl. az angol–ír ellentét, vagy speciális formában mégis realizálhatóvá tenni a svéd csatlakozást. A végső döntés azonban a kizárólagos, teljes és önálló tagság mellett született meg.  

C.: Az ötödik cikkely kérdése: Nem vitathatóan a legfontosabb a kölcsönös segítségnyújtás feltétele, amely egy biztonsági szerződés alfája és omegája. Ez így fogalmaz: „A felek megegyeznek abban, hogy az egy vagy több tag ellen Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük […] támogatni fogja az ekként megtámadott felet, vagy feleket azzal, hogy egyénileg és a többi féllel egyetértésben azonnal megteszi azokat az intézkedéseket – ideértve a fegyveres erő alkalmazását is –, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.”  E pontban markáns nézetkülönbségek voltak.

A szovjet veszélytől félve az európai tagok egzakt és – kvázi ipso iure – definíciót kívántak szövegezni. Puhább és óvatosabb volt az amerikai megközelítés, amely az agressziónak, a fegyveres támadásnak a fogalmát is szerette volna meghatározni. Tekintettel az amerikai alkotmányra, amely a hadüzenet jogát a kongresszusra privilégizálja, olyan megoldás kellett találni amely az amerikai alkotmányba nem ütközik. A definíciók használatától végül taktikai okból tekintettek el, az indirekt megfogalmazások pedig képesek voltak a kongresszus megnyugtatására is. 

A végső klauzula szerint a tagország joga, hogy egy támadást fegyveres támadásnak minősíthessen és meghatározhassa a megfelelő ellenintézkedéseket. Az 1949. április 4-én egy széles vertikumú együttműködési keretrendszert kialakító, klasszikus diplomáciai szerződés, az Észak-atlanti Szerződés (NAT) került aláírásra, amelynek preambulum része és a második cikkelye meghatározó: a szerződő felek abból a célból kötnek szerződést, hogy megőrizzék „a szabadságot, népeiknek a demokrácia, az egyéni szabadság és a jog uralma elvein alapuló közös örökségét és civilizációját. […] Megerősítik szabad intézményeiket, biztosítják azoknak az elveknek jobb megértését, amelyeken ezek az intézmények nyugszanak, és kifejlesztik a stabilitás és jólét előmozdítására alkalmas körülményeket. Arra fognak törekedni, hogy nemzetközi gazdaságpolitikájukban kiküszöböljenek minden ellentétet, és bátorítani fogják a bármelyikük és valamennyiük közötti gazdasági együttműködést.” Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), erre a szerződéses keretre épült rá, azzal a célzattal, hogy a tagországok által vállalt kötelezettségeket valós szervezeti struktúrával, globális fölénnyel rendelkező integrált katonai erővel egészítse ki, amely tekintetében meghatározó az amerikai jelenlét. 

5. ZÁRSZÓ HELYETT A NATO létrehozásának okaival és körülményeivel, továbbá céljaival kapcsolatban a szövetség első főtitkára Lord Ismay szavait idézve szeretném zárni dolgozatom: „a NATO lényege a németeket lent, az oroszokat kint és az amerikaiakat bent tartani Európában.”  

FELHASZNÁLT IRODALOM – Nagy Lá szló : Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének születésnapja – Matus János: Nato és az európai biztonság – Dr. Jávor Endre: A biztonságpolitikai gondolkodás fejlődésének tendenciái – Halmosy Dé nes (szerk.): Nemzetkö zi szerző dé sek, 1945–1982. – Magyarics Tamá s: Az Egyesü lt Á llamok kü lpolitiká já nak tö rté nete. – Rá nki Gyö rgy: A má sodik vilá ghá ború tö rté nete – Dérer Miklós: A Nato születése – Roberts, Martin: Euró pa tö rté nete, 1900–1973. – Taylor, A. J. P.: A II. vilá ghá ború okai. 

INTERNETES FORRÁSOK https://www.defense.gov/explore/story/ Article/1650880/what-does-nato-do/ https://www.nato.int/cps/ie/natohq/ declassified_139339.htm http://www.kempp.hu/userfiles/file/nato_ kiadvany_2012.pdf https://history.state.gov/milestones/1945-1952/nato ?

© Detektor Plusz    2010    Minden jog fenntartva.
powered by SiteSet