Kezdőlap
Testőrhiba – császárhalál
A Domitianus rejtély
Az antik Róma fél évezreden át köztársaságként működött, de aztán Kr. előtt pár évvel különböző okokból elkövetkezett a császárok kora és a következő fél évezredben mintegy 100 császár váltotta egymást a trónon. Ahány, annyi történet. Néhányat a testőrei öltek meg, másokat a testőreik életük árán is megvédtek, de nem kevesen a testőrök által elkövetett hibák miatt veszítették életüket. Ha egy kutató feldolgozná a császári testőrségek történetét, az nem csak lebilincselő olvasmány lehetne, de személyvédelmi alapmű is.
A hatalomról
„Ha egy embert meg akarsz ismerni, adj neki hatalmat” – így szól a bölcs ókori mondás és teljesen igaza van. A hatalomnak nagyon sokféle arca van. Egy másoknak is fontos kulcs birtoklásától a gazdasági, társadalmi, politikai pozíciók betöltésén át egészen az uralkodói szintig. Tehát a hatalom minden esetben valamilyen kényszert jelent egy adott embercsoport számára és ezért nem mindegy, hogy a hatalmat ki, hogyan, milyen szándékok és milyen erkölcsök mentén gyakorolja. Ha csak a régi római császárok megnyilvánulásait vizsgáljuk, elképesztő szélsőségekkel találkozhatunk. Még a történészek is két csoportba sorolják őket, úgy mint „jó” császárok és „rossz” császárok, de ez így valószínűleg nem igaz, hiszen a „rossz” császároknak is voltak jó intézkedéseik és a „jók” is kénytelenek voltak ellenségeiket likvidálni. Anynyi bizonyos azonban, hogy a hatalom és annak nem ritka folyománya, a hatalmi mámor képes az embert megváltoztatni.
S még valamit! Aki hatalmat gyakorol, célponttá is válhat, bizonyos helyzetekben személyi védelemre, testőrökre van szüksége. E nyúlfarknyi elmélkedésre Domitianus császár életének és halálának megértése miatt volt szükség.
Ki volt ő?
Apja, a zseniális hadvezér, majd császár Vespasianus és bátyja, a zsidó háborút vérbe fojtó Titus után került a császári trónra, amelyet Kr. után 81-től meglepően hosszú ideig, 15 évig birtokolt. Tizedik volt a császárok sorában. Gyermekkoráról semmit sem tudunk, de ez nem is lényeges.
A fiatalembert, a trón várományosát viszont már több írástudó is megfigyelte és leírta, amit látott. Közismert, hogy legyeket fogdosott a szobájában és a kihegyezett tollhegyére tűzte a „zsákmányt”. Az ifjú Domitianus rendkívül ellentmondásos személyiség volt. Éles eszű, aki jól értett a művészetekhez, de ugyanakkor szorongó, barátságtalan, rossz modorú, miközben állandóan lobogott benne a visszafojtott hataloméhség. Nem tudott magával mit kezdeni, mert apja közel sem engedte az államügyekhez. Később Titus, a bátyja sem. Bezzeg aztán!
Császárként első dolga volt a saját személyi kultuszának bevezetése, isten-császárrá kiáltotta ki magát, majd az uralkodói kontrollként működő szenátust nullázta le. Ugyanakkor felemelte a katonák fizetését, hatékonyabbá tette a közigazgatást, harcot indított a korrupció ellen, bevezette a közétkeztetést, egyensúlyban tartotta az államkincstár költségvetését. Hatalmas építkezésekbe kezdett, stadionokat, templomokat épített újjá, kövezett utakat építtetett, persze, hogy a római „plebs” imádta az új császárt. A később elért sikeres területhódításai pedig tovább növelték a népszerűségét.
Viszont jelentősen megromlott a viszonya az arisztokráciával, mert koholt perek alapján számos dúsgazdag család vagyonát és életét vette el, napirenden voltak a kivégzések. A vád többnyire felségárulás volt. Domitianus kiemelt figyelmet fordított a keresztények és a zsidók kegyetlen likvidálására, mert hitetleneknek tartotta őket, akik nem az ősi római Minerva istennőt (?) imádták. S akkor még ott voltak a katonai és az etnikai lázadások, amelyek alkalmat adtak neki a vérfürdőre. Tulajdonképpen senki sem volt biztonságban a környezetében. A Domitianus rejtély egyik nagy kérdése: hogyan fért meg ebben az emberben a zseniális államférfi és a féktelenül tomboló tömeggyilkos?
Az utolsó perc
Domitianus állandó rettegésben élt és nem alaptalanul. Ez okból nagy létszámú és erős testőrséget, sőt az egész birodalomra kiterjedő besúgóhálózatot hozott létre. Számos összeesküvés szerveződött ellene, de csak egyetlen merényletről tudunk. A végzetesről.
A császárt nem volt könnyű megközelíteni, ezt az összeesküvők is tudták, akik között ott voltak a kivégzett arisztokrata családok megmaradt tagjai, udvari főemberek, sőt Domitianus felesége is. Amit Seutoniustól, a történetírótól tudunk, az tanulságos történet. A Kr. után 96-os év szeptember 18.-án Stephanus, egy udvari főtisztviselő kihallgatásra jelentkezett a császárnál. Az egyik alkarja napok óta be volt kötözve, ezt sokan látták, egyébként ő is átesett a testőrség által végzett kötelező motozáson. Átadta a jelentését a császárnak, aki azt félig fekve olvasta. Ekkor a főember előkapta a kötésében őrzött tőrét és a császár ágyékába (?) döfte. Domitianus a mindig párnája alatt tartott, de akkor már titokban elfűrészelt tőrét nem használhatta. Rávetette magát a merénylőjére és a testőreiért kiáltott. Az összeesküvők is berohantak, majd a testőrökkel vívott fegyveres csetepatéban Stephanus is és a császár is életét vesztette.
Kérdés, a császári lakosztály előtt ólálkodó öszszeesküvők és a gyanús kötés a kézen miért nem tűnt fel a testőröknek? A bejáratnál miért volt létszámhátrányban a testőrség? Miért tudtak az összeesküvők betörni a lakosztályba? Stephanus miért az ágyékába szúrt, ami nem okoz halálos sérülést? Miért nem volt testőrség a császár mellett? Már nincsenek válaszok.
Tóth-I.