Kezdőlap
A társadalmi bizonyíték elve
„Könnyebb az elején ellenállni, mint a végén” Leonardo da Vinci
Jelen írásban folytatjuk Robert B. Cialdini, a Hatás című könyvének feldolgozását, elemzését.
Továbbra is maradunk a befolyásolás témakörénél, melynek egyik jelentős szakembere a szociálpszichológus író.
A társadalmi bizonyíték elve
A felállított elv szerint, magatartásunk, cselekedeteink nagyban függnek attól, hogy mások, az adott szituációban mit tartanak helyesnek. Az esetek többségében, mint arról már korábban említést tettünk, sok esetben automatikus válaszokat adunk a mindennapi élet szituációira. Nincs rá sem időnk, sem pedig energiánk, hogy minden helyzetben végiggondoljuk, mi lenne a helyes magatartás. Normál életszituációkban az esetek nagy részében helyesen viselkedünk, abban az esetben, ha a társadalmi normákat választjuk, azt tesszük, amit mások is tesznek az adott helyzetben. Azonban ne feledkezzünk meg, Walter Lippmann, amerikai politikus, író gondolatáról.
„Ahol mindenki egyformán gondolkodik, ott senki sem gondolkodhat valami sokat.”
Személyes meglátásom, hogy mai világunkban a reklámok, a fogyasztói társadalom elvárásai, az egyre csökkenő empátia, szociális érzékenység hiánya az, melyek Walter Lippmann gondolatait visszatükrözik, és valóságossá teszik.
Gondoljuk csak végig, hogy hány alkalommal hallottuk a reklámok, előadások alkalmával a meggyőzés eszközeként, hogy már ennyi, vagy annyi ember csatlakozott, vásárolt, élt az adott lehetőséggel.
A társadalmi bizonyíték elvét támasztja alá, három szociálpszichológus kísérlete. Milgram, Bickman, és Berkowitz, 1969. évben.
A szociálpszichológusok kiállítottak egy embert New York egyik utcájára, aki egy ház emeletét nézte. A kísérlet során az emberek elsétáltak mellette, figyelemre sem méltatták. Azonban másnap öt embert kértek meg, hogy álljon egy helyben és nézzem egy emeleti pontot az utcán. Az eredmény döbbenetes, hiszen hamarosan kisebb tömeg gyűlt köréjük és szintén az emeletet bámulták. Aki nem álltak meg, azoknak is nyolcvan százaléka felpillantott az emeleti pontra.
Közelítsük meg egy kicsit másként a társadalmi bizonyíték elvét. Tételezzük fel, hogy egy parkban rosszul leszünk, leülünk egy fa tövébe. Az ott sétáló emberek nagy része elfog sétálni mellettünk még akkor is, ha sejtik, hogy valami probléma lehet. Arra fognak várni, hogy majd valaki más segít, valaki biztosan értesíti a mentőket, vagy orvost hív. Nem azért nem segítenek az emberek, mert rosszak, hanem azért, mert azt teszik, amit a helyszínen másoktól látnak. Klasszikus példája ennek az esetnek az a fiatal nő, akit New York utcáin harminc perc alatt háromszor támadott meg ugyanaz a férfi, aki közben folytogatta, és halálra szurkálta. Az eset kapcsán kiderült, hogy több mint egy tucat ember látta az eseményeket, azonban mindenki úgy gondolta, hogy valaki már értesítette a rendőrséget, és ezért nem tett senki semmit. (Itt is láthatjuk Walter Lippmann gondolatának életszerűségét.)
Sok szemtanú nem azért vonakodik segítséget nyújtani, mert közönyös, vagy rosszindulatú, hanem azért mert nem ismerik fel a vészhelyzetet, és elképzelésük sincs arról, hogy az adott vészhelyzetben hogyan kellene reagálni, mit kellene tenni. Az emberek nagy része, abban az esetben, ha tudja, hogy segítséget kell nyújtania, azt meg is teszi.
Térjünk vissza a példánkra. Ülünk a fa alatt és rosszul vagyunk. Az emberek nem tudják biztosan, hogy baj van, ezért a fent írtak alapján nem is segítenek.
A helyes eljárás az, hogy kiválasztunk egy személyt, akire határozottan rámutatunk, rászegezzük a tekintetünk, majd egyértelműen közöljük vele, hogy rosszul vagyunk, és azonnal hívjon mentőt.
– Kérem Uram! Ön ott, piros pulóverben. Rosszul vagyok, kérem, hívjon mentőt, orvosra van szükségem.
Ezzel a pár mondattal minden bizonytalanságot eloszlatunk, és megkapjuk a várt segítséget.
Ne feledjük a segítségkérés kudarca az életünkbe kerülhet.
Asztalos Tibor
kommunikációs szaktanácsadó