Kezdőlap
A társadalmi bizonyíték elve
„Könnyebb az elején ellenállni, mint a végén” Leonardo da Vinci
Jelen írásban folytatjuk Robert B. Cialdini, a Hatás című könyvének feldolgozását, elemzését.
A társadalmi bizonyíték elvével kapcsolatos témakör folytatásában egy szomorú történet elemzésével vizsgáljuk a vezetési megoldásokat, a társadalmi bizonyíték elvének felhasználását.
Továbbra is maradunk a befolyásolás témakörénél, melynek egyik jelentős szakembere a szociálpszichológus író.
A társadalmi bizonyíték elvével kapcsolatos témakör folytatásában egy szomorú történet elemzésével vizsgáljuk a vezetési megoldásokat, a társadalmi bizonyíték elvének felhasználását.
Guyanaban, 1978. novemberében, „A nép temploma” nevű, szektaként működő csoportjában a vezető felkérésére az emberek csoportos öngyilkosságot követtek el. A dokumentációk szerint elsőként egy anya, és gyermeke végzett magával, majd őket követték, több, mint kilencszázan.
Vajon, hogyan érhette el egy ember, hogy közel ezer ember végezzen magával az ő felhívására?
A válasz a társadalmi bizonyíték elvében keresendő.
A szekta vezetője pontosan tudta, hogy egymaga képtelen lenne ennyi embert irányítani, azonban felismert több olyan tényezőt, melyet a saját javára, akaratára fordított.
Azokban az esetekben, melyekben az emberek bizonytalanok, hajlamosak mások példáját követni. (Nyilvánvalóan az öngyilkosságra való felhívás ilyen helyzetet teremtett.) n Minden erőskezű vezetőt körülvesz néhány fanatikus, aki gondolkodás nélkül alávetik magukat a vezető utasításainak, és akaratát, elképzeléseit, világképét zengik mindenhol. (Az, hogy ezek az emberek saját elhatározásukból, vagy egy jól irányított felkészítés hatására, esetleg megtévesztésük által viselkednek fanatikusként, jelen írásban mellékes.)
A szekta vezetőjének felismerése éppen az volt, hogy abban az esetben, ha a csoport tagjainak egy részét meggyőzi, úgy a csoport tagjai, ha őt nem is, de csoporttagjaikat követni fogják.
Emlékezzünk a náci hatalomra, és fanatikus követőikre, vagy a Sztálinra, és fanatikus követőire, vagy akár a jelenlegi Észak-Korea vezetésére, és fanatikus követőire.
A társadalmi bizonyíték elvét használták azok is, akik az 1800-as évek elején előtapsolónak szerződtek opera darabokhoz. Név szerint Sauton és Porcher arra vállalkoztak, hogy az előadás végén hangos és ütemes tapssal adnak hangot a tetszésüknek, és ezzel arra késztetik a többi operalátogatót, hogy ők is ezt tegyék.
Ne feledjük, hogy azok is sikerrel alkalmazzák a társadalmi bizonyíték elvét, akik tudják, hogy állításuk hazugság.
Az „utca embere” reklámok szintén ezt az elvet használják fel, vagy ki.
Jól példázza az elv működését az az eset, mely Szingapúrban történt, ahol egy bank betétesei pánikszerűen kezdték el kivenni a pénzüket. A bank vezetése nem értette a történteket, ezért szakértőket kért fel az eset kivizsgálására. A vizsgálat eredménye megdöbbentő volt. A pánik napján a helyi közlekedési vállalat dolgozói sztrájkot tartottak, ezért az egyik megállóban, mely pont egy bankfiók ajtajában volt, nagy tömeg várakozott. Egyesek azonnal a bankba mentek, azt gondolván, hogy a többi ember is ott járt, feltehetőleg a pénzüket menekítve az esetleg csőd szélén álló pénzintézetből. A folyamat öngerjesztő.
Azért reagálunk általában így, mert elkönyveljük, hogy ha sok ember cselekszik egy adott módon, akkor ők bizonyára tudnak valamit, amit mi nem. Abban az esetben, ha a tét nagy, és mi bizonytalanok vagyunk, akár szélsőséges bizalommal is képesek vagyunk a tömeg felé fordulni. Azonban ne feledjük, hogy a tömeg is tévedhet, hiszen tagjai hasonlóan gondolkodnak, cselekszenek, mint mi, és ők is a társadalmi bizonyíték elvét követve álltak a csoportba, egyszerűen csak bizonytalanok voltak.
Asztalos Tibor
kommunikációs szaktanácsadó